Nem voltam sose úrigyerek, se proletár, valahol a kettő között
inkább. Drága apám a szellem erejét tanította, örök hála neki ezért, és
múlhatatlan szeretetéért. Kívánsága szerint egy folyam vitte tovább/szét
hamvait, zseniális: bármilyen folyót, tengert, óceánt látok, mindig ő
jut eszembe, és ez így van jól.
Az első karácsony más
országban, az első újév, visszatekintés, mérföldkövek ezek, ha tetszik,
ha nem. Tudtuk, hogy nehéz lesz a kezdet, és azt is, hogy könnyű:
elválni egy közösségtől, életformától, családtól, megszokásoktól,
helyette kapni jogbiztonságot, biztos, magas színvonalú megélhetést,
összehasonlíthatatlanul más felfogású oktatási rendszert, gyors,
számokban is mérhető/érezhető előmenetelt szakmailag (Gabinak), hazaihoz
nem mérhető szociális hálót, egészségügyet (Magyarországon 600
USD/fő/év ilyen költség, USA ennek tízszerese, itt kb nyolcszorosa), és
egy Marsbéli családtámogatási rendszert, ami tényleg egységként kezeli a
családot, adók és kedvezmények, kötelezettségek és (vissza)térítések
formájában.
Kérdezik sokan: bejött-e? a válasz az előzetes
várakozásainknak megfelelő: 9-1 arányban győz a távozás. És aki
kérdezte/kérdezi, kimondva vagy kimondatlanul, igen, megérte, és aki
teheti, vegyen egy mély lélegzetet, és ugorjon. Az első pár másodperc
szar a mély vízben, nem tudod, merre csapkodj, aztán felbukkansz a
hullámok alól: baxa meg, itt is van élet, ráadásul nem is rossz. És
innen sokkal távolabbi vizek is elérhető közelségbe kerülnek, a
szemétdomb effektust felváltja egy más dimenzió: vágytál New Yorkban
élni? vagy Down Under, a világ másik végén, szó szerint? OK, just do it,
egyszer élsz, muszáj röghöz kötve leélned azt a keveset, ami adatott?
és odaszögezned a gyerekeidet is? vagy adsz egy esélyt magatoknak,
tényleg: mit veszíthetsz?
