Réka már angolul játszik magában, azt mondta múltkor, álmodni is angolul
szokott mostanában, itthon vegyesen adják/adjuk elő. Bence már szebben,
választékosabban és iskolázotabban beszél mint Gabi vagy én: örülök ennek és
kicsit ciki ránk, szülőkre nézve...Ha itt fog érettségizni 16 évesen, GCSE, akkor fog
magyarból is, itt lehet és bátorítják is a többnyelvűséget (hello Hofmann
Rózsa). Ma találtam egy szerintem telitalálat blog bejegyzést erről az egész elmegyek, új otthon stb-ről:
Minden hazaszeretetem, kötődésem, családi múltam stb mellett/ellenére meg
vagyok róla győződve, és ahogy telnek a napok/hetek/hónapok, és egyre jobban
beilleszkedünk, horrible dictu: asszimilálódunk, hogy igen, ezt jól tettük. Van a nappalink falán egy világtérkép: milyen nagy a
világ, és milyen kevés az időnk, ami adatott, miért ne kalandozzunk át még pár
országot? Van aki erre azt mondja, mid life crisis, avagy kapuzárás előtti pánik, mint mindig, most is van ebben is igazság: van még kb 20 jó meg ki tudja mennyi nem annyira jó évem hátra, mire várjak? nekünk nincs game over, do you want to play again? csak game over, egyszer, egyetlen egyszer.
