Ez a poszt nagyon szubjektív, rendezetlen és indulatos. Haragszom a
világra, Magyarországra, magamra, magunkra, hogy a normális életet nem
otthon lehetett/kellett megtalálnunk. Nem vagyok nyugat-buzi, sem
elfogult, de meg vagyok "áldva" a helicopter view képességével, és
haragszom, és szomorú vagyok. Nem vagyok gyökértelen, mint egy kedves
BookStation vásárlónk szemünkre vetette, amikor nehezményeztük, hogy Mo
az UTOLSÓ (GB-t nem számítva) az idegen nyelvet beszélők EU 28-ak
rangsorában. 1780-ig tudom visszavezetni a családfánkat, és mint minden
normális magyar, ebben is van román, szász, sőt még olasz vér is
(Alberto Popini, dédapám, aki Triesztből Ploesti-be kerütl a 19. század
közepén, elvett egy szép erdélyi szász leányt, átköltözött Debrecenbe,
majd finnből fordított magyarra Kalevalát ((sic!!!)), you can Google
it).
Haragszom, hogy nem ott, ahol én születtem, a
feleségem született, a gyerekeink születtek, ahol a férfi három
feladatát (több-kevesebb sikerrel...) elvégeztem: fát ültettem, (drága
jó Panni, nem múlik el hét, hogy ne kerüljetek szóba felejthetetlen
apámmal, mindenki Szőr-jével), házat építettem és fiút nemzettem, hanem
idegen földön, távol mindettől kell új életet kezdenem, kezdenünk. Az
én koromban (45 múltam) a férfiak harmadik-negyedik karrierjüket kezdik,
vagy önmegvalósítanak, végül is ez is hasonló, majdnem.
Haragszom, hogy Luca lányomnak nem tudtam megszerezni/megtalálni odahaz
azt a jövőt, ami az ő kis, nagyon nyomorultul kezdődött élete
elfogadható folytatása lenne. Haragszom, bár leszarom, hogy ehhez a
sokadik újrakezdésem kvázi minden anyagi eredményét be kellett áldoznom.
Haragszom, hogy a magyar kultúra, kollektív emlékezet, génekben kódolt
magatartásforma (a megfelelő aláhúzandó) = széthúzó: dögöljön meg a
szomszéd tehene, mindig kiskaput és mentséget kereső, sírva vigadó,
búval baszott: Magyarország, én így szeretlek
