2011. szeptember 30., péntek

Haragszom

  Ez a poszt nagyon szubjektív, rendezetlen és indulatos. Haragszom a világra, Magyarországra, magamra, magunkra, hogy a normális életet nem otthon lehetett/kellett megtalálnunk. Nem vagyok nyugat-buzi, sem elfogult, de meg vagyok "áldva"  a helicopter view képességével, és haragszom, és szomorú vagyok. Nem vagyok gyökértelen, mint egy kedves BookStation vásárlónk szemünkre vetette, amikor nehezményeztük, hogy Mo az UTOLSÓ (GB-t nem számítva) az idegen nyelvet beszélők EU 28-ak rangsorában. 1780-ig tudom visszavezetni a családfánkat, és mint minden normális magyar, ebben is van román, szász, sőt még olasz vér is (Alberto Popini, dédapám, aki Triesztből Ploesti-be kerütl a 19. század közepén, elvett egy szép erdélyi szász leányt, átköltözött Debrecenbe, majd finnből fordított magyarra Kalevalát ((sic!!!)), you can Google it).

   Haragszom, hogy nem ott, ahol én születtem, a feleségem született, a gyerekeink születtek, ahol a férfi három feladatát (több-kevesebb sikerrel...) elvégeztem: fát ültettem, (drága jó Panni, nem múlik el hét, hogy ne kerüljetek szóba felejthetetlen apámmal,  mindenki Szőr-jével), házat építettem és fiút nemzettem, hanem idegen földön, távol mindettől kell új életet kezdenem, kezdenünk. Az én koromban (45 múltam) a férfiak harmadik-negyedik karrierjüket kezdik, vagy önmegvalósítanak, végül is ez is hasonló, majdnem.

    Haragszom, hogy Luca lányomnak nem tudtam megszerezni/megtalálni odahaz azt a jövőt, ami az ő kis, nagyon nyomorultul kezdődött élete elfogadható folytatása lenne. Haragszom, bár leszarom, hogy ehhez a sokadik újrakezdésem kvázi minden anyagi eredményét be kellett áldoznom.

   Haragszom, hogy a magyar kultúra, kollektív emlékezet, génekben kódolt magatartásforma (a megfelelő aláhúzandó) =  széthúzó:  dögöljön meg a szomszéd tehene, mindig kiskaput és mentséget kereső, sírva vigadó, búval baszott:  Magyarország, én így szeretlek

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése