Welcome to Hungary

Az elmúlt pár napban már szinte semmit sem csináltunk, csak pakolásztunk és készülődtünk az útra. Gyerekek nagy izgalomban várták, hogy visszamehessenek a barátaikhoz, elmesélhessék a londoni élményeiket és megmutassák az iskolai egyenruhájukat.




Szerdán sztrájk miatt nem volt tanítás, ami azért is jó volt, mert aznap mindenki összerakhatta a kis cókmókját, ami azért is volt fontos, mert időnként külön utakon fognak járni a csemeték. Szúrós szemmel átvizsgálva már egész rutinos a banda, Réka hibátlanul teljesített, csak két új ruhával egészítettem ki a bőröndjét, Luca a pizsit felejtette le, de gyorsan korrigáltunk, Benedek meg már annyiszor túrázott/nyaralt nélkülünk, hogy álmában is 4 perc alatt összerak egy túlélőfelszerelést.

Csütörtökön még vasalással egybekötött teljes összerakodást tartottunk, mert péntek reggel én vittem a kölköket suliba, Marci rohant a reptérre Petiékért, akik most éppen városnéző körúton vannak valahol a British Museum és a Globe között. Este az állomáson találkoztunk és együtt sétáltunk haza, hogy lássák szép kis városunk fő utcáját és összes élelemszerzésre alkalmas boltját, majd egy közös húsleves+rakott krumpli mellett elsztorizgattunk és összehasonlító elemzéseket tartottunk az "Életről" és az iskolarendszerekről.

Utóbbihoz még hozzátartozik, hogy délután kettőkor Luca izgatottan telefonált, hogy kapott egy Kindle olvasót a jó teljesítményéhez, amit első hallásra nem hittem el, másodikra nem hittem el, harmadikra meg nem értettem. De igaz, itt van a kezemben az Amazon Kindle 2011 Wi-Fi edition, amit éppen regisztrálni készülök, hogy az ajándékba kapott 50 könyvet is rátölthessem a könyvfaló gyerekemnek.

Szombaton némi kapkodással indultunk el, mert persze egyikünk sem állította be az ébresztő órát (majd a másik). De ettől még megreggelizve, kipakolva és időben el tudtunk. (Mint utólag kiderült némi ruhaneműt azért hátra hagytunk).

10-kor átkompoltunk ex-munkahelyem úszó szállodájával (P&O Pride of Calais), amit most Nyúl is már jobban viselt, talán a kevésbé háborgó tenger miatt. Végignéztük az összes boltot és éttermet és pihenőhelyet és amit csak találtunk a fedélzeten, de a tetőre azért nem bátorkodtunk most ki - talán visszafelé. Belgiumban térünk le először az autópályáról, ott konkrétan nagyon kellett figyelni, hogy jobbra kis ív, balra nagy ív és a körforgalomba ellenkező irányba induljunk el, de azért sikerült nem összetörni magunkat.

A nap többi részét az autópályán töltöttük, gyerekek hátul dvd-ztek, és mivel a fülükön volt a fejhallgató, ezért csak onnan tudunk, hogy ott vannak és még élnek, hogy néha felnyerítettek az aktuális poénokon. Voltam olyan szemét, hogy vettem egy pár friss filmet indulás előtt, és csak a kocsiban kapták meg a szerzeményeket, hogy ne azon menjen a vita, mit nézzenek meg 27-edszerre is. So far so good, elérkeztünk Würzburgba az ETAP szállodába, ahol 9-kor elfoglaltuk a szobáinkat. Nem először használjuk ezt a gumiszállodaláncot, mert közel van az autópályához, meglehetősen olcsó és pont az ilyen átutazóknak készült.

A würzburgi sem kivétel, a város keleti felén az ipari negyedben épült fel. Egyen szobák és max. reggeli a kínálatban, de ilyenkor mindig van a környéken valami olasz étterem, ahol meg lehet vacsorázni. Gyerekek is már jó éhesek voltak, az itteni olasz viszont a városban 10 perc kocsiútra volt, amihez már nem volt kedvünk - nem az olasz kajához, hanem az autózáshoz. Viszont 6 perc sétára van egy McDonalds. Nem túl originál ötlet, de éhhalál ellen pont jó. Elballagtunk a fagyos szélben (kabát otthon maradt, mert az minek?) kiválogattuk a rendelést, amit Marci angolul elmutogatott a németül beszélő pultosnak, majd előrelökött, hogy fizessek. Csakhogy mi elkényelmesedtünk az angol szokások miatt, és egy buznyák euró sem volt nálunk, fontból is csak 7,45 - mert minek, mindenhol lehet kártyával fizetni... Csak itt nem. Se automata a közelben, se a kocsi, hogy visszaszaladjunk a másik pénztárcáért, amiben van még több font (euró abban se), és megpróbáljuk beváltani az üzletvezetőnél. Gyerekek már elkeseredtek, én lemondtam a megrendelést, amihez kihívták az üzletvezetőt, hogy sztornírozzon. Ő viszont körülnézett és kérte, hogy várjunk, amire Marci elkezdett egyezkedni, hogy milyen árfolyamon és mit és hogyan fizessünk, mert most nem keresgélnénk tovább így fél 10 körül éttermeket. Végül két tálcán megérkezett a vacsora "on the house"  és tört magyarsággal a "gyere megint McDonalds" kísérőnek. Hát így jártunk :)



Vasárnap az all-you-can-eat reggeli után kocsiba vágódtunk és nekivágtunk a maradék útnak, amit Linznél megszakítottunk és meglátogattuk a Pólus családot. Ők 8 hete léptek le és év végéig maradnak, és ha sikerül nyáron végre rábeszélni Andrást, akkor ránkvándorolnak :D (beh szép szó). Egy ugrás a határ, és máris a balkánon érezhettük magunkat, ahol a belső sávba szól a többség jogsija, jobb esetben csak levillogják ha lassabban előz 170-nél és mindenki benéz a kocsiba, hogy leellenőrizze ebben tényleg a jobb oldalon van a kormány.

A határ utáni első benzinkúton megvettük a matricát és elmentünk pisilni. Többször megálltunk a keletre egyre koszosodóbb illemhelyiségeket meglátogatni, de ez volt az első, ahol fizetni is kellett érte. 100 Ft-ért lehet bemenni, ahol kapunk egy kupont - levásárolható a shopban. Ok, akkor nézzünk valamit. Itt jött az első fejlövés, mert még a zsömle is 400 Ft volt, egy szelet 7gr-os csoki 267 Ft, keksz 385 Ft és sorolhatnám. Még a gyerekek is értetlenül álltak az árak láttán, én meg nem hittem a szememnek. Marci azzal nyugtatgatta magát, hogy hát ez az autópálya melletti kút, biztos 200%-os felárral dolgoznak. (Azóta rájöttünk, hogy nem.) A matricához be kellett diktálni a rendszámot. Kutas megkérdezte, hogy ez meg milyen nemzetiségű, mert ilyet még nem látott
- Angol.
- Ok, xy Ft lesz. Törzsvásárlói kártya van?
- ??????????????
Még vicces is lehetett volna, de halál unottan és tök belex@rosan inkább elkeserítő volt.

A finom nagyi-féle húsleves és rántott husi azért ellensúlyozta az első sokkot, majd berendezkedtünk a "liftes házban" és egy jót aludtunk. Volna, ha Nyúl nem ugrál az emeletes ágyon és másnap nem 5.45-kor kelünk, hogy bevigyük a szélsőket a Gárdonyiba sulizni egy kicsit. A gyerekek nagyon édesek voltak, az osztálytársak nem tudták, hogy jönnek és körbeugrálták az angol egyenruhában megjelent Rékát és Benedeket (utóbbit majdnem körbepisilték a csajok). Nagy örömködés után otthagytuk a szintén halál unott fizika tanárra a nagyobbikat (egy meztelen bantu táncost is vihettünk volna, akkor is a napló lett volna fontosabb) és Kati néni óvó kezeire a kicsit és elvágtattunk leadni Pannát Patiékhoz két napra mi meg tovább rohantunk az érdi jegyzőhöz kijelentkezni az országból.

Két órányi papírmunka után hivatalosan is kivándoroltattak minket, visszavonták a személyi igazolványainkat és kaptunk fejenként egy-egy magyar lakcímkártyát külföldi tartózkodási címmel. Zazi megmenekült.